Csitriblog

Van olyan éles határvonal, amikortól gyermekünk felelőssé válik tetteiért?

Van olyan csodás pillanat, amikortól a szülők kívülálló megfigyelőként tekintenek gyermekük életére, és vállukat rándítják, hogy "ez úgyis az ő életük"és nem éreznek semmit?

A 20-as éveimben járva egy kórház folyosóján vártam, hogy az orvosok néhány öltéssel összevarrják fiam fejét.

Azt kérdeztem:"Mikortól nem aggódunk?" A nővér azt válaszolta :" Amikor már túl lesz a baleseten."

Édesanyám csak némán mosolygott.

A 30-as éveimben egy osztályterem kis székén ülve azt hallgattam, hogy az egyik gyermekem folyamatos locsogásával hogyan zavarja meg az órát, és közben hogyan lépdel a rendszámtábla kisiparosi álma felé. A tanár mintha gondolataimban olvasna, mondta: "Ne izguljon, mindannyian átesnek ezen, később hátradőlhet, ellazulhat és élvezheti a társaságukat."

Édesanyám ekkor is csak némán mosolygott.

A 40-es éveimben rettenetesen sokat vártam, hogy végre megcsörrenjen a telefon, hogy hazaérjen az autó és hogy kinyíljon a bejárati ajtó. Egy barátomtól hallottam: Önmagukat keresik. Ne aggódj, néhány éven belül abbahagyhatod az aggódást. Felnőtté válnak."

Az édesanyám csendesen mosolygott.

50 évesen elegem lett a beteges, fáradt énemből. Még mindig aggódtam a gyermekeim miatt, és ehhez hozzájött egy új ránc is. Nem tudtam eltüntetni.

Az édesanyám csöndesen mosolygott.

Továbbra is magamat okoltam a hibákért, lesújtott az elégedetlenségük és lehangolt a csalódásuk. Ismerőseim azt mondták, hogy amikor megházasodnak a gyermekeink, akkor véget ér az aggódásunk és élhetjük a saját életünket. Elszerettem volna hinni, de ilyenkor előjött bennem édesanyám szerető mosolya és egyre sűrűbben ismételt kérdése: "Haloványnak látszol. Rendben vagy? Hívj, amint hazaérsz! Rossz a hangulatod?"

Létezik, hogy a szülőket egy teljes életnyi aggódásra ítélték?

Az aggódást fáklyaként adjuk tovább, mely aztán bevilágítja az emberi gyengeség és az ismeretlentől való félelem útvonalát?

Az aggódás átok vagy épphogy áldás, mely magasrendű élőlénnyé tesz minket.

Az egyik gyermekem az utóbbi időben aggódva esett nekem, hogy " Hol jártál? három napja hívlak és nem vetted fel! Aggódtam."

MEGKAPTA A FÁKLYÁT....

Mindannyian, akik gyerekről álmodnak a majdani jövőben, egy olyan angyali csöppséget képzelnek el maguknak, mint egy kis angyal. Egy okos, kedves, imádni való, tüneményes kis cserfes tündérbogarat, aki mindenkit egy pillantással le vesz a lábáról a hatalmas boci szemeivel. Ez a gyerkőc tehetséges, sokoldalú, tele van szeretettel, segítőkész, és egyszerűen romolhatatlan :)

Ez mind szép és jó. De sajnos utánozhatatlan vagyok. És már felnőttem :D Tehát nekem valószínűleg majd ez jut osztályrészül:

És tudjátok mit? Imádni fogom :) Nekem akkor is tökéletes lesz, ha olyan nyomi és hülye lesz már kicsinek, mint amilyen én vagyok nagynak :) :D sőt! nagyon remélem hogy sokat nevethetek a gyerekemen, aki majd minden aljasságomat elfelejti, mire oda kerülünk, hogy idősek otthonát kell nekem választania... :D

"Szeretlek"
"Úgy, ahogy a nagyok teszik?"
"Nem. Én igazából"

Milyen furcsa, de mégsem gondolom, hogy lenne bárki, aki mindezeket megkérdőjelezné. Miért van az, hogy a gyerekek még igazán szeretnek? Hogy csinálják, hogy ha rájuk nézünk, egyetlen hatalmas lüktető szeretetbombát látunk? A titok nyitja a romlatlanság és az őszinteség. Nem tudják semminek az árát, de mégis mindennek az értékével jobban tisztában vannak, mint a felnőttek valaha lesznek. Nem tudnak olvasni, mégis úgy beszélnek, mintha épp csak az imént ugrottak volna elő egy nagyon édes, vicces, de mégis mélyen elgondolkodtató könyvből. Nem önzően gondolkodnak. Ha mégis, önzőségük tárgya leginkább abban mutatkozik meg, hogy velünk akarnak lenni. Őszinteségük pedig egyszerűen lehengerlő. És mégsem haragszunk rájuk, ha megjegyzik a túlsúlyunkat, vagy a csálé és giccses ruhakölteményeink borzasztó mivoltát... Ha valamiről őszinte véleményt szeretnék hallani, megkérdezem a legkisebb beszélni tudó gyereket a családban, és már rohanok is átöltözni :D

Nagyon sok kisgyerek vesz körül a családban engem is, és mindig csak azt látom, hogy minden követ megmozgatnak egy kis figyelemért, és a legcsekélyebb mértékben sem hálátlanok. Akkor sem, ha csak néhány percig ajándékozom meg őket vele, akár csak egy gyors játék erejéig. De ez is egyre inkább átalakul. A szülők nagy része annak a generációnak a része, amelyiknek sajnos fogalma sincs a gyereknevelésről, és sajnos még nem elég érett ahhoz, hogy felmérje a károkat, amiket a kicsinek okoz.

Nagyon szeretnék egy olyan világban élni, ahol a szülők tudják, hogy a gyereknek szüksége van a tapasztalatokra, hagyni kell próbálkozni, persze mindezt felügyelni is kell, és ha kérdése van a bébinknek, ne legyünk restek válaszolni neki. Legyen akármilyen nyakatekert kérdés, szakítsunk időt az együttlétre, és tudásunk legjavát adjuk át a jövő generációnak. Tanítsuk meg a figyelem fontosságára, hogy amikor arra kérjük, hallgasson egy kicsit, amíg a nagyok beszélnek, ne álljon értetlenül a dolog előtt, hanem ténylegesen tudja mit miért kérünk tőle.

Hagyjunk időt a játékra. A gyerek azért gyerek, hogy játsszon. Nem kell feszesen ülnie egy helyben otthon amíg készül anyu az ebéddel. Legyen egy olyan hely neki ahol nyugodtan és biztonsággal zajonghat... randalírozhat... építkezhet...  zenélhet... festhet... kibontakozhat. Ez a legfontosabb egy gyerek életében. 

A felnőttek hajlamosak sokszor elfelejteni, hogy milyen is gyereknek lenni :) pedig nincs is annál mesésebb érzés, mint felhőtlenül és felelősségek nélkül felfedezni a világot, amiben élünk, és határtalan szeretettel megajándékozni mindenkit, aki csak körülvesz minket. 

Ha a földön mindenkiben fele annyi őszinte szeretet tombolna, mint gyermekeinkben, egy sokkal jobb helyen élhetnénk. Ne gyűlölködj. Ne légy felszínes. Csak egy kicsit nyisd ki a szívedet és hagyd, hogy újra gyerek legyen :) Mert ahol felcsendül egy gyermeki kacaj, ott életre kel egy új tündér... És ezek a tündérek egy nap majd békét hoznak a Földre... Adjunk nekik egy esélyt, és segítsünk jobb hellyé tenni az otthonunkat....

... legyen szép napod :)

Vettem a bátorságot, és összegyűjtöttem egy kupacba azokat a gyűrűket, amikre hajlandó lennék igent mondani egy esetleges eljegyzés alkalmával. Nézzetek bolondnak, vagy furcsának, ahogy tetszik, de azt hozzátenném, hogy kapcsolatom a Disney világgal és a mesevilággal szorosabb, mint azt éveim sejteni engednék. Sokan megkérdőjelezik épelméjűségemet, mert ma-holnap 22 éves leszek, de nem tudok elszakadni a meséimtől, és legkevésbé Walter Disneytől, akire istenként tekintek. Az igazi klasszikus mesék meghatározó elemei voltak a gyerekkoromnak, ami hemzsegett a problémáktól - csakúgy, mint bárki másé, nem gondolnám hogy mindenki más tökéletes életet élt - mégis, ha mindig volt biztos támpont az életem bármely problémás szakaszán, akkor elmondhatom, hogy a mesék világa mindig sikeresen kizökkentett a mélabúból, és helyére pofozta a lelkem, hogy aztán újult erővel szálljak szembe a világ gyötrelmeivel. Mára már kicsit kevésbé radikálisan fogok fel dolgokat, és tudom kezelni a környezetemet, de mindezek mellett nem tudok lemondani arról a szokásomról, hogyha szomorú, vagy boldog vagyok, akkor vágyom egy kis mesére :)

No mivel sosem szeretném elveszíteni azt az énemet, amelyik még ennyire gyermeteg, és hívő, ragaszkodom hozzá, hogy majdani férjuram az alábbi gyönyörmények egyikével jegyezzen el :D

Gondoltam csinálok egy ilyet, és megosztom veletek. Használjátok egészséggel :)

Ha valaki megkérdezi, miért választottam a gyógypedagógiát, szavak nélkül leginkább ezzel a képpel felelnék. Szavakban kifejezni nehéz, mennyi vidámság szorult ezekbe a csöppökbe, mennyi pozitív energiát árasztanak embertársaik felé. és legfőképpen azt szeretem ebben az egészben, hogy félre tudják tenni a gondjaikat. Nekünk is ezt kéne. Ha már minden nap ugyanazzal a problémával küzdünk, és nem tehetünk ellene semmit úgysem... akkor tanuljunk meg együtt élni vele. és hozzuk ki a legtöbbet a helyzetből :) mindenki jobban örül egy kedves mosolynak mint egy világhervasztó élménybeszámolónak arról, hogy nyakig ér a szar.és hullámzik. :D inkább legyünk hercegnők akik szarnak a világ gondjaira :D csak élvezik ahogy elhajtanak a hintójukon :)